valamikor régen, amikor a föld és az ég összeért megismertem mit az élet eltakar e létet. nőttem, egyre kevesebbett jelentett nekem az életem, mégis egyre többet, mert éreztem a fényt, amely átjárt engem, s láttam milyen hatással van ez másokra. tudásra vágytam, emlékekre. megkaptam őket, de nem tudtam feldolgozni. több volt annál, mint amire fel voltam készülve. visszaléptem, és kezdtem mindent előről. megint megkaptam látásomat, de túl magasra szálltam, visszaestem. feladatot kaptam, majd végetért e feladat, s céltalanul nem tudtam repülni. hosszú és nehéz út volt, hogy újra felemelkedhessek, szálhassak az égen. de végre megint ott vagyok.
a felhő és a vándor újra egy lett.
történt egy éjszakán...
tudtam merre kell szálnom, melyik égen találom ott a felhőm, aki vár engem. szálltam, lebegtem, körülvett a kékség, s mégsem találtam őt sehol. nem irányítottam azt, hogy merre szálljak, hagytam, hogy magávalsodorjon a lét. éreztem valahol ott van ő, mégsem láttam, hogy hol. ekkor egy madár szállt el felettem. követtem. tudtam, segíteni akar. hiszen a madár nagyon jó barátom. ő segített felemelkedni. követtem, nemsokára megláttam felhőmet. ott tündökölt az égen, fényesen. csodálatos volt. odaszálltam hozzá. egy lettem vele. benne. lebegtem a fényében, s ahogy ott lebegtem szivárvány lett testem. a felhő szívében szivárvány lettem. madár barátom végig ott volt valahol a felhő körül vigyázón. szivárványból gyermekké lettem. kis babává ki úgy játszik a felhővel, mint a fürdőkádban a habbal. lassan, rengeteg fényt szívva magamba felcseperedtem. végigjártam életem útját, de másként mint itt. a felhő fényében, a teljességben nőttem fel, vigyázó szemek kísértek. magamba szívtam a fényt, hogy neked adhassam, hogy szerethesselek, hogy megmutathassak valamit ennek a világnak, ami most körülvesz a gépeivel, műszereivel, zajával.
visszajöttem, hogy mindezt elmondhassam, hogy leírhassam, hogy folytassam itt az életemet. mégis ott vagyok minden pillanatban felhőmben, s ő énbennem.
egy meg egy egy lett a létben.
